A fidesz is ellenezte, még közpénzen ! kampányolt is a Brexit ellen ! Azt kell nézni amit tesznek, ez is csak egy neoliberális álnemzeti párt. Vagy ahogy ők hívják magukat : "polgári liberális". Pedig simán csak döbrögi burzsuj banda ez. :P
Amúgy eu polgárként a kilépési folyamat kezdete óta továbbra is szabad az átjárás Britanniába, ki van próbálva.
"Az EU vezetése rosszindulatú, mert ahogy látjuk, most megbosszulja azt, hogy az Egyesült Királyság kilépett a Közös Európából. Az EU-vezetés, mint tapasztalható, ön- és közveszélyes. Egy nemzetközi politikai elitnek kifejezetten tilos így lereagálnia a Brexitet. Az EU diplomáciai érzéke zéró."
Brexit
http://boszorkanyvadasz.blogspot.hu/2016/12/brexit.html
2016. június 23-án népszavazást tartottak az Egyesült Királyságban az EU-tagságról. A politikai elit feltette a társadalomnak a kérdést: érdemes-e benn maradni az Európai Unióban? A szavazók 51,9%-a szerint ki kell lépni az EU-ból.
Mint ismert, az Egyesült Királyság vonakodva vett részt az 1945 utáni európai integrációban. Az elszigetelt földrajzi helyzet, a nagyhatalmi erő, az USA-val való diplomáciai viszony és az imperialista múltja miatt igazából nem volt arra kényszerítve, hogy részt vegyen ebben a nagyszabású projectben. A 2008-as gazdasági világválság máig nem gyógyuló sebeket okozott az Európai Unió gazdaságában és politikájában. Mindezek tükrében nem véletlen, hogy a brit társadalomban egyre nagyobb népszerűségnek örvendett az EU-ból való kilépés ötlete, vagyis a Brexit.
David Cameron 2013-ban ígéretet tett, hogy ha a Konzervatív Párt hatalmon marad, akkor legkésőbb 2017-ig népszavazást írnak ki az EU-tagságról. Jól jelzi a problémát, hogy maga Cameron is külön diplomáciai tárgyalásokat tervezett az EU-bürokratákkal, a brit állam és a nemzetközi intézmény kapcsolatáról. Miután 2015-ben a Konzervatív Párt megnyerte a parlamenti választásokat, Cameron megkezdte a tárgyalásokat az Európai Tanáccsal. Cameron olyan reformcsomagokkal állt elő, miszerint 7 évig csökkenthetik az Európai Unió tagállamaiból érkező munkavállalóknak járó juttatásokat az Egyesült Királyságban, 2020-tól pedig bármely EU-tagországban csökkenthetik a családi pótlékot a korábban érkezettek gyermekeinél. Cameron szerint az Egyesült Királyság sohasem lesz az eurózóna, a schengeni térség, sőt bármilyen Közös Európa tagja. Igazából maga is megfogalmazta az angol euroszkeptikusok abbéli véleményét, miszerint az egész európai integráció semmi más, mint a francia és a német állam külön projektje, melynek célja egy leendő szuperállam. 2016. június 23-án meg is tartották a népszavazást. A brit parlament tehát külön törvénnyel kezdeményezte a népszavazást, a legfőbb törvényhozói hatalom pedig lemondott a döntési jogáról. A Konzervatív Párt maga amúgy a bennmaradás mellett kampányolt, míg a Függetlenségi Párt a kilépés mellett.
Ment hát a kampány pro és kontra, mely nem nélkülözte az érzelmekre való apellálást és a valótlan informálást sem. Mondjuk nem is tehettek másként a kampány során, mivel a brit közvélemény nagyrészt érdektelen és tájékozatlan volt az európai ügyekben. Így a kampánygépezet kénytelen volt olyan érzelmekkel dolgozni, mint a félelem és a düh. A Konzervatív Párt maga is megosztott volt a kérdésben: ki a maradás, ki a kilépés híve volt. Cameron szerette volna megtartani a pártegységet, ezért nem engedte, hogy a kampányviták során konzervatív politikusok kerüljenek egymással szembe. Külön arra is megkérte az EU vezetőit, hogy semmilyen formában ne avatkozzanak bele a kampányba. Egy elkeseredett merénylő végzett Jo Cox munkáspárti képviselőnővel, ami miatt egy rövid ideig szüneteltetni kellett a kampányt.
A bennmaradás mellett kampányolók a Konzervatív Párt és a Munkáspárt volt. Bár osztották az euroszkeptikusok kritikáját az EU-val kapcsolatban, úgy vélték, belülről kell az Európai Uniót megreformálni; ebbe a belső megreformálásban pedig fontos szereplő lehet az Egyesült Királyság. A kampányuk egyik fontos eleme volt a félelemkeltés; olyanokkal riogatták a brit társadalmat, mint a kilépés utáni társadalmi bizonytalanság, gazdasági összeomlás és az adók megemelkedése.
A kilépés mellett a Függetlenségi Párt és egy maroknyi konzervatív politikus kampányolt. Fő állításuk, hogy heti 350 millió fontba kerül az Egyesült Királyságnak az EU-tagság, amely összeg a kilépéssel megspórolható, és átfordítható az egészségügybe. Másik fő témájuk a lengyel, román és magyar munkavállalók, az un. „EU-migránsok" korlátozása volt. Brüsszel miatt nem korlátozhatták az EU-ból érkező munkavállalók számát, de úgy vélték, a kilépés után, az ausztrál pontrendszer alapján, kiszűrhetik azokat a munkavállalókat, akik képzett munkaerőnek számítanak. A migrációs-válság is előjött náluk: szerintük az EU nem engedi az Egyesült Királyságnak, hogy bevezessenek egy hatékony határőrizetet. S természetesen nem maradhatott el az EU sokak által bírált problémája, a demokrácia-deficit. Az EU vezetőit nem közvetlenül választják az EU-tagországok, így az EU-tagországok által nem is felelősségre vonhatóak ezek a vezetők a döntéseikért.
A népszavazás után drasztikus változások álltak be a brit gazdaságban. Amint megkezdődött a kereskedelem, az angol font árfolyama 10%-ot zuhant a dollárhoz képest. Jelentős esés következett be a forint és az euró árfolyamában is. Zuhantak a brit és az európai részvénypiacok. Mind az amerikai, mind az ázsiai tőzsdék megérezték a britek által elindított változást. Az Egyesült Királysághoz kötődő légitársaságok részvényeinek árfolyama is zuhant (kb. 30% fölötti esés). Nagy-Britannia nagy olaj-exportőrként zuhanást okozott az olaj árfolyamában is. Egy ismert nemzetközi hitelminősítő intézet, a Standard & Poor's leminősítette először Nagy-Britannia, utána az Európai Unió besorolását. A befektetők a népszavazás után válságálló eszközökbe fektették a pénzüket. Drasztikusan megugrott a kereslet egyrészt az arany, másrészt a biztonságosnak vélt gazdaságok állampapírjai és fizetőeszközei iránt.
A népszavazás természetesen továbbra sem szüntette meg a brit társadalom megosztottságát. A brit törvényhozás honlapján megindítottak egy petíciót, ami követelte egy második népszavazás kiírását. A maradáspártiak már a népszavazás előtt megindították ezt a kezdeményezést. Az új petíció érve az volt, hogy ha a részvételi arány nem 75%, és valamelyik oldal nem gyűjt be 60% többséget, akkor az első népszavazás nem érvényes. Tömegével találtak hamísított aláírásokat a petícióban, ami miatt törölték utólag. A kezdeményezés, ha el is éri célját, csak a téma megvitatására kötelezheti a parlamentet, nem többre. A kilépéspártiak a népszavazás eredményével legitimálni látták az „EU-migránsok" elleni diszkriminációt – ami elsősorban szomorúan a lengyel, a román és a magyar munkavállalókon csapódott le.
A népszavazás egyelőre nem több, mint a brit társadalom többségének véleménye, amivel foglalkoznia kell a parlamentnek. A brit jog szerint a népszavazás nem kötelező érvényű. A brit alkotmány szerint egyedül a parlament indíthatja el a kilépést. Ha parlamenti jóváhagyás nélkül küldik ki a kilépési értesítést az EU-nak, az törvényellenes. Mindez egyelőre egy lassú folyamat, ami egyaránt vezethet a kilépéshez vagy a bennmaradáshoz. Rengeteg diplomáciai tárgyalás és játszma várható a következő években, mely nem lesz mentes az indulatoktól és a szenvedélyektől.
Nagy-Britannia, ha ténylegesen kilép, átrendezi a nemzetközi erőviszonyokat. Mivel Nagy-Britannia gazdag ország, a távozása meggyengíti az EU-t. Ugyanakkor Németország pozíciója tovább erősödik a megmaradt EU-n belül. Nagy-Britannia nettó befizető, így ha kilép, csökken az EU költségvetése. A reformcsomag, melyet Cameron a népszavazás kiírása előtt elfogadtatott az EU-val, szintén elveszti érvényét. A skót nemzetiségi mozgalom, kihasználva a népszavazás okozta káoszt, ismét előlépett függetlenségi törekvéseivel – és ki mást találna meg szövetségesének, mint az EU-t? A gazdasági problémák megjelennek ezek után mind az Egyesült Királyságban, mind az Európai Unióban. Már az az időszak is, ami a népszavazás és a tényleges kilépés között regisztrálható, a hosszas tárgyalások, a gátlástalan hatalmi játszmák és a piaci bizonytalanság jegyében fog zajlani. A Brexit kikezdte az Unió egységét. Sok tagország számára immár nem cél az európai integráció elmélyítése. Más tagországokban is az euroszkeptikus pártok pedzegetik a népszavazás gondolatát.
A népszavazás után David Cameron távozott a kormányfői posztról, és átadta a vezetést Theresa May-nak. A Munkáspártnak is érvágás volt ez a szavazás, mivel az általa (nem) képviselt walesi és észak-angliai munkásosztály áttolódott a jobboldalra, s az EU-ból való kilépésre szavazott. De érdekes módon a kilépést támogató Függetlenségi Párt vezetője, Nigel Farage is benyújtotta lemondását.
Elmondható, hogy a Brexit három helyen hozott jelentős változást: az Egyesült Királyságban, az Európai Unióban és a nemzetközi világrendben.
Mindezek voltak a száraz tények.
Mi vonható le mindebből Magyarországra nézve?
Megmondom én: Magyarország is követhetné Nagy-Britannia példáját. Magyarán: kiírhatna egy népszavazást, és egy sikeres népszavazás után kezdeményezhetné az Európai Unióból való kilépést.
Magyarország képes lenne az EU nélkül boldogulni, leküzdhető nehézségek árán. Szövetséget és szerződést lehet úgy is kötni, hogy ne váljunk gyarmattá. A jelentkező gazdasági gondok pusztán annyit jelentenek, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat. Jóval nagyobb veszélyfaktor a függetlenségünk feladása, az, ha kiszolgáltatjuk az országot külföldi hatalmaknak. Brüsszel úgy kezeli Magyarországot, mint egy alárendelt gyarmatot. Az EU-tagság biztos ígérete a multikulturalizmusnak – vagyis a kultúrák, a nemzetiségek és a vallások egyáltalán nem békés egymás mellett élésének, annak a kulturális és nemzetiségi mosléknak, mely tetten érhető már az USA-ban is. A bennmaradásunk által olyan gondokkal küszködünk folyamatosan, mint a migránsok betelepítése. Sokáig nem tartható az ellenállás, egy idő után bedarál az EU, és megyünk a lecsóba!
Nagy-Britannia tisztán látta ezt, és kiszállt a játékból. Levonta a következtetést, hogy semmi előnnyel nem jár neki az EU.
Magyarországnak még annyira sem jár előnnyel az EU, mint Nagy-Britanniának. Anyagilag ér valamennyit, de az EU-pénz a fideszes kormány zsebébe megy, és nem a nemzet látja hasznát. Arról nem is beszélve, hogy aki gerinces ember, az a németek pénzéért, néhány vacak euróért nem árusítja ki a saját országát. Jó lenne végre, ha a magyar társadalomban meglenne az a gerinc, miszerint a nemzeti önrendelkezését nem tekinti árucikknek, és nem adja oda megfelelő mennyiségű zsoldért a brüsszeli bürokratáknak. A legnormálisabb szövetséges, akárhogy is nézek végig a palettán, az orosz állam. Putyin még mindig ígéretesebb kapcsolat, mint Merkel és Juncker. Érdemes megnézi az EU-vezetés hozzáállását a Brexithez: képtelenek elfogadni a brit demokratikus választás eredményét. Ahelyett, hogy békével nyugtáznák a brit döntést, minden fronton ártani akarnak az Egyesült Királyságnak. Az EU-vezetés nem normális és nem beszámítható, így nem jó ötlet, hogy ilyen emberek irányítsák a távolból Magyarországot.
Magyarország, ha még nem is ideális állapotban, de viszonylag jól megvolt, míg nem csatlakozott az EU-hoz. Az EU-tagság gazdaságilag nem eredményezett felvirágzást: továbbra is megmaradt az államadósság és a munkanélküliség, plusz egy rakás piacot elvesztettünk a szabályozások miatt. Oroszországgal érdemesebb lenne gazdasági szerződést kötni, de nem belemenni semmiféle „tagállam" ostobaságba. Csatlakozhatnánk akár a BRIC közösséghez is. A putyini Oroszország, bár még mindig kegyetlen a maga módján, nem analóg a sztálini Oroszországgal.
"… a jelenség persze nem új, a "white scum" vagy "white trash" ma Amerikában ugyanaz a képviseleti ígéret nélküli alsó réteg, mint az 1930-as években, csak akkor a KKK fogta össze őket (egy időben ötmillió taggal), egy évtizeddel korábban meg az IWW (egy időben szintén ötmillió taggal). Jellemző, hogy a 20. század elején a munkásmozgalom még önemancipatorikus volt és önfelvilágosító, saját kultúrát termelt és használt (bár ez gyakran ellentmondásossá vált, gondoljunk csak a tipikus "Csizmadia vagy Ady" vitára), addig a világválság után (és a globális sztálinista befolyás erősödésével) a felülről konstruált kultúra útjára lépett (ezt hívja Orwell "prolitápnak"), amit a pártok erre hivatott ideológusai és kultúrmunkásai kevertek ki, "jó lesz az!" felkiáltással a kispolgári szentimentalizmus, az erőkultusz, a sport, meg néhány hasonló burzsuj kultúrmaradék felhasználásával. Ekkor viszont az eredeti öntevékeny és kreatív proletár kultúra jobb híján az elitkultúrával állt le pettingelni (hiszen mindig fontosnak tartotta a "minőséget"), vagyis (ahogy az egyik oldal fogalmazott), "elszakadt a tömegektől", és (ahogy a mások oldal)"kultúrbolsevizmussal mételyezte a tömegeket". A második világháború után aztán sajátos társadalmi béke következett, és a proletár kultúra sosem tért már magához, legalábbis Nyugaton, meg Kelet-Nyugaton nem - felváltotta a tömegtermelt, eldobható kultúrapótlék (a reciklált "prolitáp"), illetve a liberális-kispolgári és polgári progresszív kultúra, aminek viszont már leginkább csak annyi köze volt a prolikhoz, hogy piedesztálra állította az eszményített "proletárt", de mélyen lenézte a valóságost. Ez azóta már csak annyiban változott, hogy proletárkultúra azóta sem lett, de maga az eszményített proletár is kikopott a figyelemből, helyét - a geopolitikai-világgazdasági elmozdulásnak megfelelően - a "más elnyomott rokonosztályok" (Cohn-Bendit, 1968 végén) vették át, akik értelemszerűen az eredeti (társadalmi rétegként még meglévő, osztályként már rég nem létező) prolik vetélytársaivá váltak a globális rendszerben. Márpedig ebben a vetélkedőben magukat a szabályokat már egyre kevesebben kérdőjelezik meg, és ők is inkább csak esztétikai szempontból. Viszont a regresszió nem válhat lázadássá, ezért a prolik ("ha van remény, az a prolikban van", mondja Winston Smith, de azután a O'Brien hatékonyan rámutat, hogy ez nincs így) maguk is konzerváló erővé váltak (és a felforgatás címkéje megmaradt a polgárság egy részének), csak még jobban kiemelve a régi, marxi antagonizmust: ők a kapitalizmust termelő osztály, amelynek történeti végzete a kapitalizmus meghaladása lenne, de ezzel osztályként magát is felszámolná. Az utóbbi megvalósult már, az előbbi még várat magára. Mert hát valahol a politika is csak kultúra - és erre alapozhat mindenféle széljobb mozgalom, akik viszont ott kezdik, ahol annak idején lassan egy évszázada a baloldal végezte: a konstruált kultúránál, vagyis a kissé átfűszerezett prolitápnál."(Konok Péter)
Szélsőbaloldali maszlag – de azért vannak benne részigazságok. A jóléti társadalomban a klasszikus munkásosztály eltűnik, átmegy kertvárosi középosztályba, nem lesz érdekelt a balos forradalomban, és a jobboldali rend egyik bástyája lesz. Ugyanakkor K. P. erősen túlbonyolította azt, hogy a munkás (a „melós") is ember, akit a politikus osztály lenéz és megvet, nyomorban tart, és kihasznál. Itt nem a kultúra minősége vagy annak hiánya a legfőbb probléma, hanem az a politikai cinizmus, amivel a balos értelmiség szembefordul a munkásosztállyal. A baloldali értelmiség elitista módon úgy értelmezi önmagát, hogy közben szembefordul a munkásosztállyal – a baloldali értelmiség olyan ezen önértelmezés szerint, mint ami különb a munkásosztálynál. A baloldali értelmiségnél egybeósodik a proletár és a lumpenproletár – mert tény, hogy létezik a munkásosztálynak egy alja, mely a dologtalan és élhetetlen réteget foglalja egybe, de a baloldali értelmiség ezt összemossa magával a munkásosztállyal. A baloldali értelmiség csalódott a munkásosztályban, mivel amaz nem elég „progresszív", vagyis nem kér a homoszexuális, a lumpen cigány és a migráns halmaz képezte káoszból. Szerintük mindenki „aljanép", aki nem a mostanság trendi neoliberális és kulturmarxista nézeteket büfögi vissza.
A munkásosztály nem nézi jó szemmel, hogy a baloldali értelmiségi kör lenézi őket, azt pedig végképp megelégelte, hogy a baloldali értelmiség olyan politikát folytat, ami szembemegy a munkásosztály érdekeivel. Kialakult az érdekes ellentmondás, miszerint a baloldal biztos szavazóbázisa a nagyvárosi diplomás értelmiségi, míg a jobboldal biztos szavazóbázisa a kétkezi munkát végző proletár. A baloldal nem tudja és nem akarja megszólítani a munkásosztályt, sőt, még az sem áll távol tőle, hogy támadja őket (pl. Budapest Pride, cigányvédelem, migránspolitika, feminizmus). Egyes baloldali értelmiségiek pedig eljutottak addig a gondolatig, hogy mivel a brit munkások nagy része az EU-ból való kilépés mellett döntött a népszavazáson, ezért el kell venni tőlük a szavazójogot.
A brit munkásosztály, bizony, itt támadva lett a baloldal által, és mivel szükségük volt egy olyan politikai palettára, ami képviseli az ő érdekeiket, átmentek jobboldalra. Mindez nem a szélsőjobb előtörése, hanem a baloldali identitáspolitika egyenes következménye. Szó sincs itt neonácizmusról és szélsőjobbról, pusztán a baloldal elüldözte a saját régi tömegbázisát, ami így átpártolt jobbra. Ugyanez történik több országban is, például Amerikában (Trump győzelme). Magyarországon sincs ez másképp; nálunk még népszerűséget is hozna a JOBBIK-nak, ha nyíltan kimondaná, hogy a baloldal semmilyen szinten nem képviseli a magyar munkásosztály érdekeit, sőt, inkább olyan rétegeket támogat, amelyek veszélyt jelentenek a munkásosztályra. A baloldal, szerte a nyugati civilizációban, lassan kinyírja magát az identitáspolitikával. Nem nagy veszteség.
Térjünk vissza az EU-ra!
Az EU vezetése rosszindulatú, mert ahogy látjuk, most megbosszulja azt, hogy az Egyesült Királyság kilépett a Közös Európából. Az EU-vezetés, mint tapasztalható, ön- és közveszélyes. Egy nemzetközi politikai elitnek kifejezetten tilos így lereagálnia a Brexitet. Az EU diplomáciai érzéke zéró. Nagy-Britannia gazdasága most nehézségeken megy keresztül, de ez várható volt, és nagy valószínűséggel még így sem fog rosszul kijönni az egészből. Egy normális ország nem fogja beszűntetni a kedvező kereskedelmi kapcsolatokat pusztán azért, mert az EU haragszik a brit szigetországra. Németország és az USA jelezte, hogy a Brexit után is szívesen kereskedne Nagy-Britanniával. Szankciók nem várhatóak. Az EU tagjaként sokkal több korlátozást kellett elviselnie a brit gazdaságnak. Az EU vezetése, például, kiosztotta a brit felségvizeket más országoknak, tönkretéve ezzel a brit halászati ipart. A kilépés csak jót fog tenni az Egyesült Királyságnak.
A magyar sajtó többségében részlehajló volt a Brexit kapcsán. Bizonyos értelemben jobb nemzetközi forrásból informálódni, mint hazaiból. Brexit-párti publicisztikák sem hazai szerzők, sem fordításban alig jelentek meg a magyar sajtóban. A magyar sajtó olyan valóságot vázol fel a Brexit kapcsán, ami nem létezik; oly mindegy, hogy most pl. a libertariánus Puzsér Róbertet vagy a konzervatív Horkay Hörcher Ferencet olvassa az ember, úgy is az jön elő, hogy „enyje-bejnye, angolok, rosszak voltatok!".
A Brexit egy folyamat; érzékelhetően lassítottak a Brexit-párti politikusok, de mindez nem elbizonytalanodás, hanem a jól ismert angolszász racionalitás. Kis lépésekben állnak neki a megvalósításnak, és nem rohannak fejjel a falnak. Az angol sosem volt egy kapkodó nép. Az EU-vezetés sürgeti őket, de csak azért, hogy a kapkodásban elszúrjanak valamit. Az EU szeretné visszarugdosni az Egyesült Királyságot a kényszerű szövetségbe – érdeke ez. Nagy-Britannia kapott időt, hogy végrehajtsa a kilépést.
Az EU egy antidemokratikus, totalitárius szervezet. Az EU folyamatosan szívja el a szuverenitást a tagállamok elől. Az EU, ha teheti, figyelmen kívül hagyja az adott tagállam döntését, és addig folytatja a diplomáciai nyomást, míg meg nem lesz a kívánt eredmény. Az EU olyan folyamatokat erőltet rá a tagállamaira, ami kikezdi az adott ország társadalmát, legyen az feminizmus, a migráció vagy a szabad jogok korlátozása. Nemzeti szempontból önpusztítás bennmaradni egy ilyen Unióban. Az anyagi szempontok érdektelenek. A nemzeti szuverenitás és a destruktív folyamatok (neoliberalizmus, feminizmus, kulturmarxizmus, iszlamizmus) elleni védekezés jóval fontosabb, mint a pénz. Az EU még mindig nyomást gyakorol Orbán Viktorra és kormányára, hogy engedjen be migránsokat az országba; először még keveset, majd a végén egyre többet. Franciaországban már zajlik egy kvázi-vallásháború. Gyönyörű gondolat az EU belülről való megreformálása (Puzsér Róbert, Hörcher Ferenc, Csuzi Attila), de mivel a vezetés maga antidemokratikus, erre nem fog sor kerülni egy hosszú ideig. Már ott van maga a demokrácia-deficit problémája: az EU-vezetés nem megszavazható, nem visszahívható, nem elszámoltatható – vagyis antidemokratikus. Az EU-ban egymás között osztják ki a posztokat, miközben nem veszik figyelembe sem a tagállamok vezetőinek, sem a tagállamok társadalmainak véleményét.
Őszintén: az egyetlen előny az EU-pénzek, de azok is a FIDESZ és a holdudvara zsebébe mennek. Még lehet felhozni az áruk és a munkaerő szabad áramlását, de még ebbe is bele lehet kötni (mondhatni, itt sem teljesen korrekt az eredmény). Maradnak az elvont, ideológia-vezérelt jelszavak, mint az „Európai Közösség" és a „Nyugathoz tartozás". A gyakorlatban viszont semmi csodás idea megvalósulását nem látni, csupán azt, hogy egy nemzetközi elit több országra is rákényszeríti a neoliberális ideológia által vezérelt akaratát. Franciaország, Németország és Svédország annak a migrációs politikának a levét szívja, amit rájuk kényszerített az EU.
Az Európai Unió a valódi európai közösség felszámolása. Nagy-Britannia mintát mutatott a tagállamoknak, hogyan lehet tenni ez ellen.
Magyarországnak is.
A többi csak rajtunk múlik.